°Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, ha nem vagy mellettem.°

.....miért tör rám folyton ez az érzés??????

Szeretnék hozzád hazamenni egyszer
Melletted ébredni minden áldott reggel
Arany hajad selymét őszre simogatni
Ráncos,vén kezemmel kezedet fogni

Szeretnék veled kilépni a fényre
Eldobált ruhák közt rohanni a térre
Büszkén megmutatni viruló szép águnk
Örülni a rügynek,mit fakadni látunk

Oly kegyes az élet, velünk mégis fukar
Kincsek közé enged, adni mégsem akar
Hiába markolunk,zárjuk össze kezünk
Koldusként távozunk – újra oda megyünk

Víg utcák, bús terek – hova hazatérek
A kelő nap azt súgja: „ Egy éjszakás élet”
Arany hajad tincsét sosem látom ősznek
Kezembe szorítva adnak majd a földnek
..érzed miről szól ez???arról, hogy
szeretnék hozzád hazamenni egyszer.......hm............






...............jajjjjjjj , de a lelkemből beszél................

"...Kisugárzásod van, bár úgy érzem, még nem hiszel bennem, azt gondolod, hogy csak el akarlak csábítani, és ezért beszélek ilyeneket. Ne kérdezd, hogy miért éppen te. Ne kérdezd, hogy mi különös van benned. Nincs benned semmi különös, magamnak sem tudom megmagyarázni. Mégis - íme az élet misztériuma - semmi másra nem tudok gondolni."

(Paulo Coelho)

"De más utunk még sincs, mint hogy megpróbáljunk egymáson segíteni. Nem könnyű, mivel nemcsak én járok önös világomban, hanem te is a sajátodban. Önvarázslatunk foglyai vagyunk. Mondhatnám úgy is, hogy mindketten részegek, és ez a költő most arra kér, hogy legalább tántorogjunk együtt: ha összekapaszkodunk, bár te is imbolyogsz meg én is, talán nem esünk el! Ha megfogjuk egymást - két önző magánvilág -, talán összejövünk. Talán segítünk egymáson. 'Jóságos kezeinkkel' talán föl tudjuk oldani magányunk fojtogató kötelékeit.
Látod, vannak jó és rossz kezek is.
Lehet, hogy ennél többet nem is lehet mondani a szeretetről. Hogy két idegen lény mégis összefog valahogy, és segítenek egymásnak élni. Vak vezet világtalant. Lehet, hogy ilyenkor önzésünk buborékai szétpattannak, s mindketten belekerülünk egy olyan világba, mely nem varázslat többé, hanem valóság.
Ez a szeretet világa.
Az együtt világa.
Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.
A többi nem az.
A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a 'valóság', amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az asztfalt, a 'senkihez sincs közöm' életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy 'Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!' - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: 'Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!'
Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk.
Felébredünk.
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
Saját világomban élni azt jelenti, hogy nem szeretek.
De ha ez eloszlik, egymásban felébredünk.
Ez a valóság.
Együtt... Veled... Velem... Benned... Bennem.
S ha innen visszanézünk, látjuk majd, hogy szeretet nélkül nem a valóságban éltünk.
Hanem a saját, önző varázslatunkban.
Mint egy rossz álomban, jártunk benne. Azt álmodtuk, hogy senkihez sincs közünk."

Müller Péter: Szeretetkönyv


...............jajjjjjjj , de a lelkemből beszél................





Hiszem, hogy egymást szeretve,
egymást megértve, könnyebb lesz élni,
s bármi sors állna is elénkbe,
a boldogságot el fogjuk érni.
(Ady Endre)