A csend már lassan égig ér

s én fejet hajtok a némaságnak,

hisz üres szívembe hallgatózni

a régi csendek is visszajárnak.

Valahogy olyan szomorú minden,

a gyáva örömök messze járnak,

tétován kutatok önmagamban

de tudom, már sehol nem talállak.

Kormányos Sándor

Dehogy szeretlek! Nem szeretlek.

Fénybe sem, árnyba sem követlek,

meg sem kövezlek, meg sem látlak,

látni sem, tudni sem kívánlak,

szavad is szólhat bárki másnak,

lényedből eltűnt a varázslat,

tán nem is volt, csak képzelődtem,

köd vagy! Maradj is köd a ködben,

Adtál-e? Rossz napok cipóját.

Üres korsót, elsüllyedt bóját.

Dehogy szeretlek! Tévedés volt.

Csak elkápráztatott az égbolt,

csak félrevezetett a csillag.

Lassú világok forgásában

elszédültem a szél karjában,

elnémult szívemben a szó is.

Van ok haragra, tudom, volt is...

Elfáradni a haragvásban,

megszűnni rontó varázslásban,

varázslástól, elmúlni, hullni,

végső vizekkel tovafutni.

Dehogy, dehogy, dehogy szeretlek.

Csak megszokásból emlegetlek.

Csak otthonos, ha gondolok rád.

(S hiába minden Istenhozzád.)