"Eddig sohasem éreztem, amit most érzek.
Eddig sohasem féltem, hogy mi lesz, ha mégsem kellek.
Most félek! Most akarom, hogy kelljek..."

"Elképzelem, mit érez két ember, mikor hosszú évek után találkoznak. Azelőtt sűrűn érintkeztek, tehát azt hiszik, azonos tapasztalat, azonos emlékek fűzik össze őket. Azonos emlékek? Itt kezdődik a félreértés: nem azonosak az emlékeik; mindketten két-három szituációt őriznek a múltból, de ki-ki a sajátjait; emlékeik nem hasonlítanak; semmi közük egymáshoz; még csak mennyiségileg sem mérhetők össze: egyikük jobban emlékszik a másikra, mint viszont; nem csupán mert az emlékezőtehetség egyénenként különböző (ez a magyarázat még mindkettőnek istenes), hanem (és ezt már kínosabb beismerni), mert nem egyformán fontosak egymásnak."

Te azt kérdezed, szeretlek-e téged,
én azt felelem, veled maradok,
mert örülök a szemedben a fénynek,
mely minden sarkot puhán beragyog.

Te azt kérdezed: milyen mély az érzés?
Én azt felelem: mint az óceán!
A létezésed olyan, mint egy kérdés,
ha válaszolnék, el is rontanám.

Én szeretni tőled tanultam,
semmi sem téphet már el.
A legelső szavadnál tudtam,
te vagy, kit követnem kell!

Hisz bárhova mész, én is arra lépek,
hogy lássalak, csak ennyit akarok.
Te azt kérdezed, szeretlek-e téged,
én azt felelem, veled maradok.



Nem elég szeretni. A szeretet tud nagy önzés is lenni.

Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára.

(Márai Sándor)