Amikor nem jár semmi más a fejedben, csak az, hogy hiányzik.
Hogy bárcsak itt lenne, bárcsak ő lenne.
De nem mered kimondani, nem mered megtenni.
Félsz.
És fáj.
Kínoz a hiánya.
Vele álmodsz, és rá gondolsz akkor, is amikor másra "kellene".
És tudod, hogy nem szabad, mégis kell.
Tudod, hogy megbántanál vele másokat (két másikat biztosan).
De mégis akarod.
És mégsem teszel semmit.
Mert nem tudsz önzőnek lenni.
És inkább nem is találkozol vele.
Mert tudod, hogy csak jobban kötődnél hozzá.
És csak jobban hiányozna.
És csak jobban fájna, hogy nincs veled.
Hogy nem ő van veled.
Bízol a sorsban, hogy ő tudja.
Hogy ő majd elrendez, és minden jó lesz.
Egyszer, valamikor.
De neked most kell.
És talán ő is így érez.
De félsz ezt tudni.
És ezért nem hagyod, hogy elmondja.
Lehet, hogy nem is szeret.
Lehet, hogy nem is akar.
Lehet, hogy csak kihasználna, és eldobna.
Lehet, hogy nem is működne.
De te akkor is akarod.
És mégsem lépsz felé, csak elbújsz.
Elbújsz a világ elől, az érzések elől, a döntések elől, a lehetőségek elől.
És minden nap belehalsz.
Ugye nem ilyen a szerelem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése