Gyorsan lapozok egyet,az éjszakai kínt kitörölve....

....míg másról hallod, nem tudsz mit mondani, csak sajnálkozol.....

mikor veled történik, gyűlölöd a sajnálkozó tekinteteket....

ne sajnáljatok.....

köszönöm, jól vagyok...

higgyétek el, jól vagyok.....

Elfáradtam, sziklák ülnek testemen.
Láncuk visszafog, nehéz tovább mennem.
Azt se bánom, hogy most egyedül vagyok,
Engem ne sajnáljatok!

Azért vádolnak, és tépik lelkemet,
Mert feláldoztam életemből éveket.
Nehéz elhinnem, hogy mind elhagytatok.
Engem ne sajnáljatok!

A szobám falát nézem, itt feküdtem én.
Nagyon hiányzott a város és a fény.
A tiszta égre néztem előbújt napom.
Bármi jön, én vállalom.

És most itt vagyok, a szívem vad madár.
Végre elhagyott a tébolyult magány.
Társakat találtam, nem egyedül vagyok.
Többé ne sajnáljatok!

Ez a szent hely, ez az én világom.
Mindennél jobban ezt imádom.
A világon nincs szebb, nincs szebb nekem.
Ez életem, halálom.

Ez a szent hely, ez az én világom.
Mindennél jobban ezt imádom.
Ha egyszer elmegyek, már végleg elmegyek.
Hát itt legyen halálom.

Van-e még? Van-e még?
Van-e még? Van-e még?
Aki megmutatja, merre menjek én,
Sorsa olyan mint enyém?
Aki megmutatja, merre menjek én,
Sorsa olyan mint enyém?

...s ha már végképp nem... ...csak hagyjál ott az út szélén magamban vándorolni... ...már minden úgy fáj, hogy észre sem venném a cipőkopogásod hiányát; én már régóta csak saját meztelen talpam csattogását hallgatom /Boda Magdolna/