Szécsi Pál:A távollét

.....már az is feldühít, ha Rád gondolok.....

ugyanakkor boldoggá tesz, hogy a gondolatot nem tudod elvenni tőlem....

nem tudod megtiltani, hogy Rád gondoljak.....

és ahogy múlik az idő, nem kevesebbet, hanem egyre többet gondolok Rád....

"Emlékszel? Utolsó beszélgetésünket egy száguldó mentőautó szirénája szakította félbe... Megijedtem, mint mindig, ha valahol a sziréna felhangzik. Pegig akkor még nem tudtam, hogy számomra és számodra nagyobb veszély nem jöhet, mint hogy elhagyjuk egymást. Azóta sem feledtem el azt a délutánt. Egymást átölelve álltunk az utca forgatagában, mintha soha többé nem akarnánk elválni egymástól. De én egy erőltetett mosollyal kibontakoztam a karjaidból, lágyan megcsókoltalak, és fölényes, könnyed hangon azt mondtam: Ne félj az elválástól! A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja.

Viharként tombol már a messzi távol,
Felgyúlt a régi tűz, a szívem lángol,
Eszembe jutnak mind a meghitt órák,
Egy ablak és a te kis szobád.
Beláttam én már rég a tévedésem,
Azt hittem szalmaláng, s fellobban szívem,
Szívembe markol száz és száz kis emlék,
Megöl a messzeség.

Elmúlt egy hosszú év a búcsú óta,
Azóta várok én egy hívó szóra,
Félek, hogy réges-rég már elfeledtél,
Úgy kínoz, kínoz a távollét.

Bocsáss meg egyszer még, és kezdjük újra,
Szerelmem szívedet majd lángra gyújtja,
Megadnék mindent én egy ölelésért,
Egyetlen csókodért, egyetlen csókodért."

Nem csupán csak egy véletlen,
Hogy más kidőlt, de te életben,
És írod át, amit írt az életed rád