Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

maradék szemérmem némasága ez,

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,

Sűrű panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:

mint Izsák az atyját, én se kérdezem,

mi végre sanyargatsz, teszem szótalan,

Szófogadó szolga, amit hátra van.

Keserűségemre úgy sincs felelet:

minek adtál ennem, ha nem eleget?

miért vakítottál annyi nappalon,

ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,

fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,

karjaid közt végre kisírom magam,

csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

ennem is ha adtál, soha magadat,

Örökkön-örökké sírok amiért

annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szorításod egyre hevesebb,

ahogy ölelésed egyre szorosabb,

egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Pilinszky János