Mi túlmaradt a kerten,
rég beszőtte a pók,
a múltat és várost,
és minden kinnlakót.
A lépte egyre lassabb,
kísérik évszakok;
feléje sárga almát
hatvahét ősz dobott.Csak a kerttel beszélget,
a kertet ismeri,
az újszülött palánták
felelgetnek neki.Ha majd ajkát elejtik
a hűtelen szavak,
elfoszló szája szélén
kihajt egy gyönge mag,kedvének víg pirosát
a szélbe lengeti,
oltani hosszú szomját
majd vizet visz neki.Én meg állok felette,
rímek, varázsdobok
hangos verője, némán,
s egy mentát morzsolok,és még zöld illatába
bemártom fejemet,
felém nyúl és megérint
jószagú tenyere...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése