Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze......

Ha lemegy a nap (Nyerges - Práder)---Vigyázz a madárra (Révész Sándor)

 féltél már ????

én napok óta...... 

vigyázz a madárra.....

Építsd a kertet hát tovább......

s közben a Mindent jól vigyázd........

Nézd arcomon az éveket

Hazudnék szépeket


De a szemeim nem hagyják


A fény az, ami sok lehet


Itt nem látsz ma könnyeket


Hiába is akarják



Más mostanában a reggelem


Az egész életem


Úgy az ágy szélére ült


Kár, hogy kicsit még részegen


Újra kell kezdenem


És a lelkesedés is hűlt



Refr.:



De ha lemegy a nap


Már nem nagyon ismersz rám


Becsukott szemmel


Zuhanok a fény után


S míg a pohárban el nem olvad a jég


Addig egy kicsit


Megint olyan leszek, mint rég



Nézd itt ezt a kék eret


S benne a véremet

Ahogy magaslatokra tör


Jó nagy lesz a túlnyomás


S az már abszurditás


Hogy a saját vérem öl



Tény mostanában, hogy szédülök


Félek, még eldűlök


Valami árokpart szélén


S én, a színpadok csillaga

Hangjegyek mágusa


Ott hűlök ki az út végén. 


Ember, a világ két kezedtől sír
Egyikkel a kerted ásod, másikkal a sírt
A másik tudod bőven várhat rád
Építsd a kertet hát tovább
s közben a Mindent jól vigyázd

Vigyázz a madárra ha kertedbe repül
Őrizd meg a csendet, el se menekül 
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll
Vigyázz a madárra, ha válladra repül 
Amerre az szíved, arra menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll

Ember a világból csak a sajátod érdekel
A szükség határát ritkán hagytad el
Azontúl szintén van világ
Gondolhatod: ott gondolnak rád
S értünk a mindent jól vigyázd


Vigyázz a madárra ha kertedbe repül
Őrizd meg a csendet, el se menekül 
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll
Vigyázz a madárra, ha válladra repül 
Amerre az szíved, arra menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll

„Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira nagyon azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. 
És mégsem. 
Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna, mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívés képességét.”
/ Tisza Kata /

                          

Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze......