Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
2009. április 28., kedd
Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
2009. április 27., hétfő
Nem az a baj, hogy nincs energiád, hanem , hogy nem vagy fogékony semmire!
Ha nem mondtál el nekem dolgokat, legalább ne hazudtál volna!
Nem volt rá szükség!
OLYAN DOLOGBAN HAZUDTÁL, AMIT SOHA NEM FOGOK MEGBOCSÁTANI NEKED!
NEM VOLTAM HIBÁTLAN, SŐT SOK HIBÁM VOLT, DE EMBERKÉNT ÉLTEM,ÉS EMBERSZÁMBA VETTEM A BARÁTAIMAT!
Látod, igazam lett, én mindig ettől féltem
Hogy közénk áll valami, talán fontosabb
Pedig én igazán kiszámíthatóan éltem
S közülünk mindig te voltál okosabb
Tudod jól, nekem a szívem gondolkodik
És amit ő gondol, azt muszáj megtennem
De szólhattál volna, hogy nem tudsz már velem jönni
S ha már nem tudsz, hadd tudjam, hogy miért nem
Refr.:
Hónapok óta a híredet se hallom
Hiába ordítok, nem hallod már a hangom
Tán a hétköznapok fogságába estél
Bár segíthetnék rajtad, drága testvér
Olyan csendben maradtál el, hogy észre sem vettem
Csak a hiányod lett egyre égetőbb
És tudom, mit gondolsz - hagyjam már végre abba -
De hadd mondjak pár dolgot még előbb
Bizony, nem így képzeltem még néhány éve
Megint egy dolog, amit valahogy nem értek
Igaz, nem biztos, hogy mindent értenem kéne
Hát úgy teszek, mintha hinném, mit beszélnek
Refr.:
Hogy annyi a dolgod, hogy ki sem látszol belőle
A munka, a kocsi, a pénz s még az asszony is
De úgy érzem, olyan nagyon nem is bánod
S ha így van, hát én bánom helyetted is
Persze, lesz még úgy, hogy együtt ülünk mi ketten
Pár üveg borral, egy csendes délután
S nem kell többé gondolnunk sem arra,
Hogy a barátunk már nem a barátunk talán.
Nem az a baj, hogy nincs energiád, hanem , hogy nem vagy fogékony semmire!
Ha nem mondtál el nekem dolgokat, legalább ne hazudtál volna!
Nem volt rá szükség!
OLYAN DOLOGBAN HAZUDTÁL, AMIT SOHA NEM FOGOK MEGBOCSÁTANI NEKED!
NEM VOLTAM HIBÁTLAN, SŐT SOK HIBÁM VOLT, DE EMBERKÉNT ÉLTEM,ÉS EMBERSZÁMBA VETTEM A BARÁTAIMAT!
Látod, igazam lett, én mindig ettől féltem
Hogy közénk áll valami, talán fontosabb
Pedig én igazán kiszámíthatóan éltem
S közülünk mindig te voltál okosabb
Tudod jól, nekem a szívem gondolkodik
És amit ő gondol, azt muszáj megtennem
De szólhattál volna, hogy nem tudsz már velem jönni
S ha már nem tudsz, hadd tudjam, hogy miért nem
Refr.:
Hónapok óta a híredet se hallom
Hiába ordítok, nem hallod már a hangom
Tán a hétköznapok fogságába estél
Bár segíthetnék rajtad, drága testvér
Olyan csendben maradtál el, hogy észre sem vettem
Csak a hiányod lett egyre égetőbb
És tudom, mit gondolsz - hagyjam már végre abba -
De hadd mondjak pár dolgot még előbb
Bizony, nem így képzeltem még néhány éve
Megint egy dolog, amit valahogy nem értek
Igaz, nem biztos, hogy mindent értenem kéne
Hát úgy teszek, mintha hinném, mit beszélnek
Refr.:
Hogy annyi a dolgod, hogy ki sem látszol belőle
A munka, a kocsi, a pénz s még az asszony is
De úgy érzem, olyan nagyon nem is bánod
S ha így van, hát én bánom helyetted is
Persze, lesz még úgy, hogy együtt ülünk mi ketten
Pár üveg borral, egy csendes délután
S nem kell többé gondolnunk sem arra,
Hogy a barátunk már nem a barátunk talán.
2009. április 26., vasárnap
És majd megtalál a gondolat,Az Emlékem vagy…
hogy te miért nem és én miért nem?!
Kérlek,ne menj el,
hallod,ne menj el, kérlek ne menj el!
Vagy bármerre mész,
Tudd meg elviszel most engem is…
S hogy elfelejtesz majd, ha elmúlt egy nap,
De majd velem maradsz akkor is…
És majd megtalál a gondolat,Az Emlékem vagy…
hogy te miért nem és én miért nem?!
Kérlek,ne menj el,
hallod,ne menj el, kérlek ne menj el!
Vagy bármerre mész,
Tudd meg elviszel most engem is…
S hogy elfelejtesz majd, ha elmúlt egy nap,
De majd velem maradsz akkor is…
2009. április 24., péntek
2009. április 23., csütörtök
....és a világon a legnagyobb hazugság......hallgasd meg......
hinni egy életen át.....
....és a világon a legnagyobb hazugság......hallgasd meg......
hinni egy életen át.....
2009. április 22., szerda
2009. április 21., kedd
2009. április 20., hétfő
Latinovits Zoltán levele Ruttkai Évához,részlet
"Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is igy akarhatja.
Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Ujraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos.Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk. Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk. levedlettük régi magunk kétszer. Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.
Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi szineket. A régi sziveink.
Régi sziveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad, tizenöt év dobogó szive.....
Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!
Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.
Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.
Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba."
Latinovits Zoltán levele Ruttkai Évához,részlet
"Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is igy akarhatja.
Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Ujraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos.Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk. Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk. levedlettük régi magunk kétszer. Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.
Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi szineket. A régi sziveink.
Régi sziveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad, tizenöt év dobogó szive.....
Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!
Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.
Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.
Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba."
2009. április 18., szombat
csak ver tovább.
Ha a történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz.....
„Ha csalódtál, mindig tedd fel magadnak a kérdést: kiben, miben csalódtál? És miért? Csalódtál egy emberben? Nem lehet, hogy csak nem ismerted? Nem lehet, hogy csak a saját vágyaidat vetítetted ki rá, te halmoztad el olyan tulajdonságokkal, amivel soha nem is rendelkezett? A jelenben éltél vele, észrevetted, hogy már nem ugyanaz az ember, aki tegnap volt?
Csak figyeld meg most azokat az embereket, akiket régóta ismersz. Milyennek látod? Még mindig olyannak, amilyennek megismerted?
Pedig ő már nem ugyanaz, s te sem vagy ugyanaz. Változunk a világgal együtt, de mintha nem vennénk tudomásul ezt a változást. Ha most valóban megfigyeled a szeretteidet, a barátaidat, a családodat, ha VALÓBAN a másik arcát látod, a másik mozdulatait látod, észre kell venned, hogy csukott szemmel jártál mellette, körülötte. Még önmagad sem ismered, hogyan is ismerhetnéd a másikat? Ha magad sem tudod, mi is lenne neked jó, hogyan is várhatsz el bármit is? S honnan is tudnád, mi jó a másiknak, ha magadat sem ismered, s fogalmad sincs arról, hogy mindaz, amit a másiknak adni tudsz, öröm-e, boldogság-e a számára?
Szétcsúszott kapcsolatokban élünk, s ha vége van, megsértődünk. Ha ezt ki merjük mondani: elválnak útjaink, s ilyenkor valakiben mindig tüske marad. És elhangzik a felkiáltás: Csalódtam! Na de kiben? A másikban?
Nem, nem a másikban csalódtál: saját magadban. Mert rávetítetted a vágyaidat, rávetíttetted az általad megálmodott tulajdonságokat. S olyan ez, mint mikor egy sötét szobából a fényre lépsz: minden világossá válik. Azt hitted itt van, azt hitted ő az, s kiderült, hogy mégsem.
Saját magadban csalódsz, s ez nagyon fájdalmas tud lenni. Hiszen hiszékeny is te voltál. Hittél hamis mozdulatoknak, hamis mosolyoknak, hamis ölelésnek. Míg nem a valóságot látod, míg nem a jelen pillanatban vagy, míg nem azt látod, aki most és ott áll előtted bizony, bizony sok-sok csalódásban lesz részed.
Az álmok jók. Az álmodozások is jók. A vágyakozás is. De sose uralkodjon el rajtad annyira, hogy ettől már nem látod a valóságot. Mindent itt rontunk el: nagyon vágyakozunk valamire, valakire. S mindenkire, minden élethelyzetre kivetítjük ezt a vágyakozást, mindenkiben és minden helyzetben ennek megvalósulását látjuk.
Minden vágyakozás valósággá válik, ha kitartóan vágyakozunk rá, de csak akkor, ha már megértünk rá. S az érés folyamata az is, hogy megtanulj a jelenben élni, ne a jövődet színezd a jelen helyett. S ne múlton búslakodj.
Azok a helyzetek, azok az emberek, akikkel kiteljesedhetsz, azok a helyzetek, amiben jól érzed magad, mindig ott vannak körülötted.
A létezés nagyon okos és nagyon szeret téged. Tudja, mi a jó neked.”
csak ver tovább.
Ha a történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz.....
„Ha csalódtál, mindig tedd fel magadnak a kérdést: kiben, miben csalódtál? És miért? Csalódtál egy emberben? Nem lehet, hogy csak nem ismerted? Nem lehet, hogy csak a saját vágyaidat vetítetted ki rá, te halmoztad el olyan tulajdonságokkal, amivel soha nem is rendelkezett? A jelenben éltél vele, észrevetted, hogy már nem ugyanaz az ember, aki tegnap volt?
Csak figyeld meg most azokat az embereket, akiket régóta ismersz. Milyennek látod? Még mindig olyannak, amilyennek megismerted?
Pedig ő már nem ugyanaz, s te sem vagy ugyanaz. Változunk a világgal együtt, de mintha nem vennénk tudomásul ezt a változást. Ha most valóban megfigyeled a szeretteidet, a barátaidat, a családodat, ha VALÓBAN a másik arcát látod, a másik mozdulatait látod, észre kell venned, hogy csukott szemmel jártál mellette, körülötte. Még önmagad sem ismered, hogyan is ismerhetnéd a másikat? Ha magad sem tudod, mi is lenne neked jó, hogyan is várhatsz el bármit is? S honnan is tudnád, mi jó a másiknak, ha magadat sem ismered, s fogalmad sincs arról, hogy mindaz, amit a másiknak adni tudsz, öröm-e, boldogság-e a számára?
Szétcsúszott kapcsolatokban élünk, s ha vége van, megsértődünk. Ha ezt ki merjük mondani: elválnak útjaink, s ilyenkor valakiben mindig tüske marad. És elhangzik a felkiáltás: Csalódtam! Na de kiben? A másikban?
Nem, nem a másikban csalódtál: saját magadban. Mert rávetítetted a vágyaidat, rávetíttetted az általad megálmodott tulajdonságokat. S olyan ez, mint mikor egy sötét szobából a fényre lépsz: minden világossá válik. Azt hitted itt van, azt hitted ő az, s kiderült, hogy mégsem.
Saját magadban csalódsz, s ez nagyon fájdalmas tud lenni. Hiszen hiszékeny is te voltál. Hittél hamis mozdulatoknak, hamis mosolyoknak, hamis ölelésnek. Míg nem a valóságot látod, míg nem a jelen pillanatban vagy, míg nem azt látod, aki most és ott áll előtted bizony, bizony sok-sok csalódásban lesz részed.
Az álmok jók. Az álmodozások is jók. A vágyakozás is. De sose uralkodjon el rajtad annyira, hogy ettől már nem látod a valóságot. Mindent itt rontunk el: nagyon vágyakozunk valamire, valakire. S mindenkire, minden élethelyzetre kivetítjük ezt a vágyakozást, mindenkiben és minden helyzetben ennek megvalósulását látjuk.
Minden vágyakozás valósággá válik, ha kitartóan vágyakozunk rá, de csak akkor, ha már megértünk rá. S az érés folyamata az is, hogy megtanulj a jelenben élni, ne a jövődet színezd a jelen helyett. S ne múlton búslakodj.
Azok a helyzetek, azok az emberek, akikkel kiteljesedhetsz, azok a helyzetek, amiben jól érzed magad, mindig ott vannak körülötted.
A létezés nagyon okos és nagyon szeret téged. Tudja, mi a jó neked.”