"Ha egyszer becsapsz, az a Te szégyened, ha kétszer, az az enyém....."
2009. december 30., szerda
Kelemen Zoltán
Bánat
Elfogy az erőm Feladom a harcot Arcod Nem keresem már Megelégszem egy emlékképpel S ha majd a hold a nap elé térdel Elhullajtok egy könnyet Magamért Teérted.
de,mintha én írnám....úgy kezeld... lassan olvasd,ízlelgesd a szavakat.... érzed az ízét... az ízedet én sem tudom elfelejteni..... az ízedet..... ...... ..
Mondd el nekem
Mondd el nekem,
miért nem vagy idegen,
mozdulataid
honnan ismerem,
miért tudom rólad,
amit még te sem?
Mondd, meddig tűröd
azt, hogy olvasom,
mit ír a ránc
tűnődő arcodon,
hogy szótlanságod
értem, hallgatom?
Tanulod-e mi az,
amitől félek,
hol nyitott ajtót
testemen a lélek,
mit mondanék,
amikor nem beszélek?
Végül csak annyit:
vigyázol-e rám,
ha nem jut már
eszembe a szezám,
leszel-e testvérem,
anyám, apám?
Tudod-e, amit én
nem tudhatok,
amiről holdtöltekor
álmodok,
emlékszel-e, ha
el vagyok feledve,
s velem vagy-e,
amikor nem vagyok?
Álmomban, egyszer,
súgva-settenkedve
eljössz-e velem
sétálni a csendbe,
és engeded-e majd,
ha megfagyok,
hogy eltemessenek
a tenyeredbe?
László Noémi
(köszi:Liliom....:)
'...keresni fogsz, és az Útonjárók csillaga lesz a te csillagod. Keresni fogsz a mezők illatában, a rozsföldek hajlékonyságában, az őszi reggelek ecetfavirág pirosságában, midőn egész éjszaka az Útonjárók csillaga ragyogott a fejed fölött, és reggelre egy ismerős tájra értél, ahol az én lábnyomaim voltak. Keresni fogsz, mint öregember az ifjúságát, de már akkor nem találsz meg, sem a téli reggelekben, amidőn a fák gallyain oly friss a hóprém, hogy megcsókolni kívánná az ember, sem az őszi délután messze hangzó, tülök módjára búgó csendességében.'
...csak úgy tv-zek.....ritkán teszem....de ma valamiért leültem a tv elé...... és ekkor kezdődött egy film....Édes november..... soha semmi sem véletlen...... ezerszer láttam már..... lassan kivülről fujom az egészet.... és mégis, most is megérintett..... láttad??????
.....hallgasd meg....hinni kell benne...Neked is....
A felhők alatt a parton egy tengeröbölben állva Vagy acél folyók közt a városi éjszakában Távol az otthontól sok átutazó vendég Van aki születik éppen a többi már menni kész
Az épület falán kereszt ez itt az isten háza Itt ki ne merd mondani láilláilálá Máglyán égett sok átutazó vendég Van aki az égre néz de az senkit se ment meg még
Refr.: Nem aranyból, nem földből, Nem pénzért, nem kőből Valahol a szívemben majd új templom épül
Nem aranyból, nem kőből Nem erővel, vagy ösztönből Valahogy a szívedben majd új templom épül
A felhők alatt két lábbal a földön állva Embernek látszik mindpedig van angyali vonása Keresi az otthonát sok átutazó vendég Van aki az égre néz, de ott senki se látta még
Refr.: Nem aranyból, nem földből, Nem pénzért, nem kőből Valahol a szívemben majd új templom épül
Nem aranyból, nem kőből Nem erővel, vagy ösztönből Valahogy a szívedben majd új templom épül
Eljöttél….Benned él…Eljöttél….
Csepp a tengerből, mely sziklás partot ér Szirmok ezerfelé, amint virágot tép a szél Csepp a véredből, ami mindent elmesél Nincs már se égen se földön, csak a remény, hogy visszatér…
Refr.: Nem aranyból, nem földből, Nem pénzért, nem kőből Valahol a szívemben majd új templom épül
Nem aranyból, nem kőből Nem erővel, vagy ösztönből Valahogy a szívedben majd új templom épül
Csepp a tengerből, mely sziklás partot ér Szirmok ezerfelé, amint virágot tép a szél Csepp a véredből, ami mindent elmesél Nincs már se égen se földön, csak a remény, hogy visszatér…
Eljöttél…Benned él…Eljöttél…
Nincs már se égen se földön, csak a remény, hogy visszatér…
..........vajon miért nem lep meg, hogy nincs válasz???.......... tartozom egy pár orrbetöréssel..... emlékszel??? a Te módszered...... :)
Nem értem mit mond, s az arca olyan más Megint csak a gond, de nem hagyom, hogy lásd Attól félek, késő már menni Egyedül jöttem és nem is várt senki
Látom, hogy beszél de nem értem a szót A szívem sem dobog, s ez nem jelenthet jót Jópofa vagyok, ahogy a színházban láttam "A szánalmas ripacs" - remekül játsztam
Köszönjük szépen, ma ennyi volt, nem jöhet más Nincs happy end és túl bánatos az előadás Másé a díjam, amit meg kéne kapnom - Nem, dehogy sírok, ez csak a maszkom
Nincs már semmi fény, de jobb is azt hiszem A sötétből még látom, ő meg engem nem Az az érzésem, itt nem nyert ma senki Nem tudom mégis még mit kéne tenni.
Tudod egy napon majd mindent megbocsát az ember. (Csak épp semmit el nem felejt.) - És ezen a napon az ember megöregszik.
S egy napon majd megtudja az ember hogy mindenki közelebb áll a másikhoz
mint hozzá bárki is. És ezen a napon megérti hogy magányos. - És azt hiszi hogy meghasad a szíve.
Aztán eljön az a nap is amikor az ember már képes a dolgoknak pontosan akkora fontosságot tulajdonítani amekkorát valójában megérnek. S akkor a dolgokat mellékes mozdulattal - anélkül hogy meghasadna a szíve - leírja a kiadás rovatba.
Ám ezen a napon valamiképp körülbelül vége is a világnak.
Nem is tudjuk, mi van a birtokunkban, csak akkor, amikor már roskadoznak a falak, és lábunk alatt inog a föld, csak amikor már összedőléssel fenyeget ez a világ, akkor sejtjük, mit is jelent az élet.
Hetven éves volt, haja, szakálla fehér volt, de szemében az erő tüze csillogott. És ha reggel kivetette hálóját, közönyösen nézte a nagy vizet, amely újat, meglepőt már nem tartogatott számára. Amikor a nap lebukott a nagy víz mögött, a vén halász kunyhójába ment, megvacsorázott, pipára gyújtott, és mire az első csillag kinyitotta fényboltját az égen, a vén halász már aludt.
Hetvenedik esztendejét taposta már, amikor egy éjszaka a vízen érte. És ekkor, életében először, a vén halász valami csodálatos dolgot látott. Itt is, ott is ficánkolt a vízben egy-egy parányi halacska, csak akkora, mint egy pont, de tüzesen fénylő. És ezek a halak egyre szaporodtak; a végén millió és millió, kéken és fehéren tüzelő kis gyémánthal ringatózott a vízen, és a vén halász elszédült, ezt a fényességet és gazdagságot látván. És reszkető mohósággal kivetette hálóját, hogy csillagot fogjon, mert a gyémánthalak az éj csillagai voltak, amelyeket sohasem látott még a vízben. A háló egyszerre megtelt csillaggal, de amikor kihúzta, üres volt. Még egyszer kivetette és még tízszer, mindig tele volt csillaggal, és mindig üresen húzta ki. Így vesződött hajnalig, amikor a gyémánthalak halaványodni kezdtek, és lassanként eltünedeztek a víz mélységeiben és az égbolt magaságaiban. A vén halász hazament; lelke tele volt valami édes keserűséggel, amit eddig sohasem érzett. Egészen másnak tudta magát, mint eddig; úgy érezte, hogy valami nagyon szép és nagyon szomorú dolog történt. És mindenféle álmodozások között estig aludt, és csak este ment ki megint a vízre.
Azontúl naplopó és munkakerülő lett és iszákos és elzüllött, de este elővette hálóját, és ment, csillagot halászni. Az emberek nevették, szidták, és bolondnak mondták, nógatták, hogy térjen vissza becsületes mesterségéhez, de az öreg a fejét csóválta és nevetett. És lenézte a többieket, az egész világot, és megvetette saját magát is, amiért hetven évig tévedésben és tudatlanságban élt. Hetven évig kellett élnie, amíg megtudta, hogy a hálót csak olyan halért érdemes kivetni, amelyet sohasem lehet megfogni.
Jogok
Szeretnék neked adni
valamit amit én csináltam
.
néhány szót egy lapon - mintha csak
azt mondanám: "Néhány kék gyöngy"
.
vagy: "Itt egy fényes rőt levél úgy találtam
a járdán" ( mert
.
találni annyi mint választani, és a választás
is tett). De olyan nehéz:
.
eddig még semmit se találtam
csak a vágyat hogy adjak valamit. Vagy
.
régi szavak utánzatát? Az olcsó
és kegyetlen; és ostoba is.
Vedd
.
helyette hát talán ezt - ezt a fél-
ígéretet: Ha
.
valaha is írok
egy kicsit is jókedvű verset
.
(spontánat, gyengédet, tétovát,
búsat & pajzánt)
.
azt neked adom.
2009. december 14., hétfő
„Az én: folytonos bizalom, hogy talán megúszhatjuk. A valóság a halál, amely kívülről jön. Az énhez képest a test is külvilág. Csak ez marad meg igazi ellenfélnek, a tény, hogy el kell múlni innen. Az alapvető fikció a halhatatlanság. Az ember legmerészebb hipotézise isten, aki olyan, mint ő, de nem hal meg. Kilépni tér és idő korlátjai közül, ez az álom vagy a föltehető másvilág célja.”
Konrád György: Kakasok bánata
2009. december 9., szerda
2009. november 27., péntek
érdemes meghallgatni...
Marozsán Erika: Inkább fáj
Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj,és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent.
állj elém, és mondd a szemembe,hogy sosem gondolsz rám.....
akkor vajon most miért vagy itt????
minek olvasod el a soraimat?????
mért érdekel, hogy mit érzek????
(hisz úgyis tudod.....)
mit érzel, mikor olvasod a kinlódásom????
és mondd, belehalnál, ha néha reagálnál rá valamit????
van a bal alsó sarokban megjegyzés lehetőség...
nem éreztél még késztetést,hogy irj oda valamit???
de akkor sem értem, mire vagy kiváncsi????
és,ha kiváncsi vagy, akkor miért nem kérdezel????
tessék,légy ember!!!!!
ember, amilyennek megismertelek....
ember....
******
Kóstolgat az élet minket, gondoltál már erre? Hoz rengeteg jót, de mindig valami nagy árat fizetsz. Olyan terheket ró rád, meggebedsz. Aztán megint ad. Elvesz, ad. Néha azt érzem, figyeli, mit bírsz még...?
********
Elég csak nyitott lélekkel figyelni a világra.
Befelé meg elcsöndesedni. Mindenki remélheti, megérkeznek a válaszok.
************
Ne visszafelé gondolkodj! Rosszul csináltad?
Nem rossz szándékkal tetted, nyilván. Rájöttél dolgokra, ez elég.
Bánod, rendben van. De nem kell meakulpázni, hanem előre figyelni.
Arra, hogy most mit teszel. Sajnálni magad és szenvedni lehet egy darabig, csak nem visz előre.
De hogy befelé figyelsz, az jó jel. Ne ijedj meg tőle! Változást hoz, és a változásban van a jövő.
Minden napnak a maga terhét nézd!
********
Márai azt írja a tapintatról és gyöngédségről, hogy az több és értékesebb, mint a tudás és az értelem, és becsesebb mint a jóság... Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a tapintat és az a gyöngédség, mely mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak... Ez a tapintat nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is.
**********
Idővel te ülsz ki az arcodra. A gondolataid, az érzelmeid, a bánatod, a sérelmeid, a vágyaid, minden, amin átmész.
************
Különös dolog az adás képessége. Megtanít arra, hogy a tárgyak és a szeretet osztogatható kincsek. Minél több emberhez vándorolnak, nem kevesebb lesz belőlük, hanem több.
***********
Gyökerek nélkül elpusztul a növény. - Hogy maradhatna meg gyökerei nélkül az ember...
**********
Mindenkire, minden lényre a világon rábíztak valamit vagy valakit.
A világ a mi örökségünk, mindenki felel valamiért. (...)
Lehet, hogy elég, ha mindenki arra gondol, mi is bízatott rá ebben az életben.
Mit kell megőriznie, kire kell vigyáznia, mi a dolga kerek e világon.
**********
Én optimista vagyok, bár látom, elbitangolt a világ, a vesztébe rohan, ha így folytatódik.
De a káosz után rend kell, hogy legyen, s így lesz, bízom benne.
A gyerekeknek ezért kell ismerni a gyökereket, s tudni, hogy a világ nem az, amit mindenütt látnak, és a tévéből ismernek.
A világ egész másutt kezdődik.
A saját bensőmben, aztán a családnál, aztán a közösségeknél. Amik már nincsenek.
De mintha egyre születnének.
*********
- Van a szenvedésnek értelme? - Van. - És mi az? - Kinyílik a szívünk.
******
Schäffer Erzsébet szavait hívtam segítségül.....
azokat, amiket magaménak vallok.....
Te vallasz ebből magadénak valamit?????
Te mit vallasz?????
Temikor vallasz????
Mikor nyílsz meg újra????
Úgy érzem, hiányoznak életedből a versek, a szavak....
Különben miért lennél it???
Miért???
és van még valami, ami minden nap eszembe jut....
minden nap....
én hiszem, tudom ,Te jó ember és jó apa vagy.....
hiszem, hogy dolgozol rajta, hogy megtaláld utadat a fiadhoz....
meg kell találnod!!!!
és minden nappal, mikor ezt nem keresed, nagyon sokat veszítesz....
lehet száz meg száz barátod....
lehet száz meg száz szerelmed....
lehet száz meg száz új ismerősöd....
hiheted, hogy van új családod....
de fiad csak egy van!!!!!
mert:
„A gyerekkor egyik csapdája, hogy azt is érezzük, amit nem értünk, s mire értelmünk megemészti a történteket, addigra a szívünk már mély sebeket hordoz.”
(Carlos Ruiz Zafón)
és:
„A fiatal lehet szétszórt és a maga szintjén mégis eredményes - az öregnek azonban szüntelenül összpontosítania kell.
Az öregség nem nyugalom, hanem megfeszített akarat.
Két mankónk: az önirónia és a bátorság.
Energiánk pedig az eszközként használt szenvedés.
A hova nem rajtunk áll.
A miért az Isten titka.
A hogyan a mi szabadságunk"
tudd:
tudnod kell:
Mindenki úgy hal meg, ahogy élt, ahogy gondolkodott.
“Már nem vágyom semmi másra, csak egy kertre, ahol szeptemberi délelőtt fedetlen fővel lehet üldögélni egy diófa alatt. Az ember a végén csak közhelyekre vágyik. A kert közhely; menjünk haza, üljünk le a diófa alatt.” (Márai: A kert)